Senso della moda: SUNKISSED

Gyerekkorom óta van egy elméletem a napraforgókról. Talán az Anyukámtól rám ragadt virágszeretet miatt, talán a biológia tagozat okán, de teljes áhítattal hiszem, hogy egy olyan növény, ami képes emelt fővel egész nap a nap felé fordulni, csakis a legoptimistább virág címet érdemelheti ki. Sőt, tudtátok, hogy miután az utolsó sugarak is eltűnnek, ismét abba a szögbe veszik az irányt, ahonnan majd a nap reggel újra köszönti őket? Mindig kíváncsisággal töltött el, hogy vajon honnan tudják ezt a katonás rendet, vagy hogy miért vágynak többre, mint a többi földből kipattant társuk. A szeretetbe átforrt kíváncsiság régóta gyarapodott bennem, és már évek óta szerettem volna egy-egy képsorozatot napraforgók közt – legyen az bármilyen közhelyes is –, csak mire magam mögött tudhattam a szemeszter végi tanulást és az azt követő sziesztát, már rég olaj formájában pihentek néhány palack alján. Ebben az évben azonban végre időben sikerült elcsípni őket.

Emlékszem, néhány héttel ezelőtt Anyukám aprócska autójával indultam neki a határnak, hogy feltérképezzem a környékünkön gyarapodó napraforgókat – amelyek majd ennek a bejegyzésnek a "kiegészítői" lehetnek. Igazi lelki feltöltődés volt a látóteremet betöltő sárga virágok között kacskaringózó földúton céltalanul haladni felfelé, miközben Anyukám ABBA válogatása üvöltött a lejátszóból. A ponton, ahol be kellett látnom, hogy az út adottságai nemcsak az autó, hanem az én vezetési kompetenciáimat is meghaladják, oldalra álltam, és besétáltam a vetés közepe felé. Ott álldogáltam legalább félórán keresztül, és csatlakozván az egyirányba álló tornasorba, élveztem, ahogy a júliusi nap tűz az arcomba.

Túl lírai lenne több soron keresztül azt taglalni, hogy ott, a bejegyzés fogalmazásával egyidejűleg a blog további sorsa is megfogalmazódott bennem, én mégis megteszem. Mindig azt vallottam magamról, hogy nem vagyok blogger, sőt magát a megfogalmazást sem szeretem, és nem tudok vele azonosulni. Az a lány vagyok, aki akkor ül le az üres dokumentumot bekezdésekkel megtölteni, amikor azt kedvtelésből csinálja, vagy amikor elég inspirációt érez magában ahhoz, hogy azt másokkal is megossza. Sosem éreztem ésszerűnek azt, hogy a rendszeresség kényszerével írt bejegyzések töltsék meg az oldalt, vagy hogy a szponzorált cikkek vegyék át az uralmat a saját meglátásaim és véleményem helyett. Az előző félévben történtek azonban – amelyek az elmúlt időszak csendjéért is felelősek – ráébresztettek arra, hogy mennyire is hiányzott az írás maga, és az, hogy Ti is a napjaim részesei legyetek. Ez már elég ok volt a folytatáshoz. Hiszem azonban, hogy szükségem volt erre a csendre ahhoz, hogy meg tudjam élni a változásokat, amelyek mögöttem vannak, és utat tudjak adni azoknak, amik még várnak rám.

Mikor a napnyugta után az autó felé közeledtem, még egy jó nagyot szippantottam a levegőből, hogy magamba szívjam azt, ami ott körülvett. Aztán valahogy már máshogyan indultam vissza, mint ahogyan odajöttem. Ez azonban nemcsak arról az autóútról mondható el, amit ott akkor megtettem – hanem arról az útról is, amelyen már jóval korábban elindultam és ahogyan most visszamegyek az eredeti kiindulóponthoz. Hogy hova?! Arról majd mesélek.

Con amore,

Zsófi