Az elmúlt másfél hónapban szerencsém volt rengeteg időt eltölteni a magyar tengernél, és méltán mondhatom, hogy mostanra már a második otthonommá vált. Talán szentségtörés, de a Balaton sosem a fürdőzés miatt vonzott. Nem vagyok egy Hosszú Katinka-típus – leginkább olyan vagyok a vízparton, mint azok az emberek a diszkóban, akik két óráig állnak ugyanazzal az itallal a kezükben, miközben bátortalanul lépnek a zene ütemére kettőt jobbra, majd balra. A különbség, hogy én ugyanezt a mozdulatsort egy lángossal a kezemben teszem meg a víz partvonalánál. A vízisport ezen általam művelt formája még nem került be az olimpiai játékok közé; kár, pedig jó vagyok benne. A fürdőzésen túl azonban sokkal inkább vonzott az a nyugalom, amit a Balaton és környéke áraszt magából; ez az a fajta kikapcsolódás, amit nem kapsz meg a delfines törölközők között napozva. Az északi part a szívem csücskévé nőtte ki magát, némelyik településen olyan látvány fogad, mintha nem is egy magyar faluban járnék. Van egy sajátos miliője ennek a környéknek – a levendula- és napraforgómezők, a gondosan sorakozó vidéki házak, az aprócska templomtornyok, a szalmabálákkal borított egymást övező dombocskák, amelyek Toszkánát hozzák közel hozzánk, és a látótérben fel-felbukkanó olykor türkiz, máskor zöldeskék tó látványa festői a magamfajta romantikus álmodozók számára. A látvány persze sokakat vonz, sőt az utóbbi időben kifejezetten divat lett a Balatonra való járás. A közönsége persze sokat változott, az élére vasalt ing, a felhajtott nyakgallér és az 'itgirl' stílusvilág hamar felváltotta a korábbi közeget. Lenyelek ezért egy pikírt megjegyzést, és félreteszem az egy-egy régióra koncentrálódó sznobizmust, és igyekszem azt szemlélni, ami ennek a fellendülésnek köszönhető... Mert van ám gyümölcse. A sokasodó létszám, és a jó körülményekhez, éttermekhez szokott látogatók előcsalogattak egy olyan hiánycikket a Balaton környékén, ami végre mutatja a fényt a hamburgerekkel és mikrókból álló "látványkonyhákkal" tűzdelt alagút végén. Az elmúlt időszakban gombák módjára szaporodtak a jobbnál jobb éttermek, amik méltán írják fel magukat a gasztrotérképre. Néhány kedvencemet – a teljesség igényének hiányában – szedtem most egy csokorba az északi partról, bízva abban, hogy az augusztus számotokra sem maradhat el még egy kis kikapcsolódás nélkül.
KISHABLEÁNY
Ez nem az a hely, ahol leülsz a part látókörében, kikéred az erőspaprikád és a fél kiló kenyered egy bográcsnyi halászléhez, de nem is az, ahol a hamburgerekből álló étlapra úgy tekintesz, mint a török árusnál kaphatóra. Itt a hamburgernek balatoni lelke van, a bucitól kezdve a húson át a zöldségekig mind a környékről származnak, amiért bizony megéri olykor lecserélni a jól bevált halból készült tradicionális fogásokat. A gyönyörűen lepirított zsömle íze – akárcsak a ketchupé – kissé édeskés, azonban remek párost alkot a húspogácsával, amit egyébként kérhetünk balatonfenyvesi prémium Angusból is. A húst az én ízlésemhez képest kicsit szárazabbra sütik – ami nem egyenlő azzal, hogy kiszárítanák –, viszont kérhető úgy is, hogy rózsaszínre készítik el nekünk. Az én választásom a "Kisbazalt Burgerre" esik, ami ugyan 60 grammal kevesebb súlyú húspogácsával bír, mint a nagytestvére, de örökéhesként is kellemesen jól laktam vele. A bucik között lakozik egy jó kis magyartarka húspogácsa, cheddar, kishableány szósz, friss zöldségek a Reziből, savanyúuborka, hagymalekvár és czászárszalonna chips. Mintha verset szavalnék, olyan szép az előző mondat. Érdemes egyébként menüben kérni a hamburgereket – ez plusz 550 forintot jelent, és megfizethetetlenül jó burgonyát.
ZOMÁNC BISZTRÓCSKA
Egy hely, ahol a "nagymama főztje" nem csak dekorációnak van ott a mondatban. Van Magyarországon egy olyan teória, hogyha valamiben megcsúszik a delikát és az étel zsírosabb, mint amit egy szénhidrát csökkentett életmódon nevelkedett ember el tudna viselni, az máris házias. A Zománc viszont mind ízekben, mind tálalásban hozza azt, amit elvárnánk egy ilyen profilú étteremtől – anélkül, hogy túl mesterkélt lenne a házias ízvilágra való törekvés. Az étlaphoz nem kell francia szótár vagy egy fine dining kurzus, sokkal inkább egy jó nagy adag étvágy és szomjúság egy kis nyugalomban, a tornácon eltöltött idő iránt. Az étlap – amelyet gyakran frissítenek – olyan ételekből tevődik össze, amelyek a gyerekkori ízeket idézik fel, és ehhez járul hozzá a tálalás is, amelyet stílusosan egy kis piros lábasban oldanak meg – épp mint olykor a nagymamám, amikor a sparheltről levett lábast a tegnapi újságra téve az asztalra sorakoztatta. Az én választásom egyébként egy jéghideg meggylevesre és bácskai rizses-húsra esett. Mindkettőért rajongok, úgyhogy nagyon vártam a végeredményt. A leves kedves meglepetést okozott, sokkal hígabb volt a vártnál, szinte meggyléhez hasonló állaga volt, amelyet markáns szegfűszeg íz kísért és délceg habcsókok várták benne, hogy valaki megtörje ezt a csendéletet. A rizses-húst egy leheletnyit szárazabb formában szeretem, mint amivel itt szemeztem, viszont ízre hamisíthatatlan volt. A bisztrócska elnevezés nem túlzás, valóban picurka étteremmel van dolgunk – de hát miért is vágynánk egy nagy monstrumra egy bő kétszáz fős településen –, így az asztalfoglalás erősen ajánlott.
MI A KŐ
Köveskál az utóbbi időben KŐkeményen felírta magát a magyarországi gasztrotérképre, pedig nem sokkal több, mint háromszázan lakják. Lényegében mindegyik utcasarokra jut egy jó étterem, elég jó az arány. A MI A KŐ-t talán kevesebben ismerik, mint a szomszédos éttermeket, pedig méltó szereplője az ottani palettának. A kiszolgálás nagyon kedves, látszik, hogy törekednek arra, hogy megízesítsék a vendégek ott töltött idejét. Mi a kerthelyiségben foglaltunk helyet, ami nehezen sejteti, hogy egykor egy kocsma állt a mostani étterem helyén. Az udvar a nyugalom szigete, terápiás jelleggel néha elküldenék ide egy-két embert a reggel 8-as forgalomból. Na de a nagy nyugalomban enni is kell, itt pedig lehet is, nem is akármilyet. Az előétellel kiléptem a magam köré épített komfortzónából. Sült céklát kértem érlelt juhsajttal – úgy, hogy ha azt mondom, hogy nem szeretem a céklát, akkor nagyon szofisztikált véleményt formálok. Gondoltam a "cékla próbája az evés", lássuk. Az előétel egy kisebb pohárban érkezett, ami pont ideális mennyiség volt, sőt kellemesen el is telítődtem vele már a főétel előtt. A cékla egyébként nagyon ízletes volt, a már-már megszokott párosa a juhsajttal nagyon jó összképet alkotott. A főétel volt viszont az, amit a legjobban vártam. Steaket kértem, amiért nem titkoltan rajongok, így szabályosan rávetettem magam, mikor megérkezett. A hús nagyon ízletes volt, és olyan jól megkomponált volt a sült zöldségekkel és azzal az isteni sült almával, hogy ide bizony el kő' menni még sokszor.
KŐVIRÁG
Akárcsak a MI A KŐ, úgy a Kővirág is Köveskál gasztronómiai kincseit növeli. A település a Káli-medence egyik helyes kis szeglete – nemcsak az településképe miatt, hanem a fekvése kapcsán is. Így mindig öröm ide visszatérni, különösen, ha a szemünk mellett a hasunkat is kényeztetjük. A Kővirágban kőbe van vésve a folyamatos minőség; még soha nem ettem itt olyat, ami kevésbé ízlett volna, pedig az étlap folyamatosan pörög, akár a látogatásaim száma. Az étterem megtestesíti a klasszikus vidéki miliőt, hiszen az udvar utolsó szegletétől a ház legapróbb pontjáig mindenből az a fajta teljesség, hangulat és harmónia árad, amiért ellátogatunk a Balaton-felvidékre. Jó ide betérni, és nem pusztán azért, mert akár fővárosi viszonylatban is versenyképes konyhával vár, hanem azért is, mert valóban képes kizökkenteni a hétköznapok rohanásaiból. Legutóbbi látogatásunkkor fogas filét ettem petrezselymes gombákkal és házi sajtos dödöllével, ami pont olyan finom volt, amilyen jól hangzott. A hal bőrét nagyon kellemesen lesütötték, a húsa nagyon ízes volt – akárcsak a dödölle, ami olyan jó ropogós kérget kapott, hogy azóta is eszembe jut legédesebb álmaiban.
Az étterem férőhelyei nem szűkösek, viszont a szezonban nagyon erősen ajánlott az asztalfoglalás, érthető módon.
KÁPTALANTÓTI PIAC
Ennek a településnek olyan neve van, mintha egy magyar népmese képzeletbeli faluja lenne... És legalább ilyen meseszerű a valóságban is. A falu végén minden vasárnap piacot rendeznek, ahol a környék apraja-nagyja, kézművesei, kis- és őstermelői, árusai gyűlnek össze, hogy portékájukat a szép számban összegyűlt látogatóknak kínálják. Ez a piac igazi kis kincsesbánya azoknak, akik kézzel készített szappanokra, krémekre, kerámiákra vadásznak – az én abszolút kedvencem az LZS kerámia tündéri termékei –, szeretik a friss házi szörpöt, ami valóban házi, a kézműves sajtokat, a saját lekvárjukat áruló árusokat, vagy az ínycsiklandó húsárut, ami egy jó nagy szelet kenyérrel ki is pipálja a vasárnapi reggelit. Apropó, reggeli. Ha szerelembe lehet esni egy csokitortába, akkor én bizony fülig beleestem a Káptalantóti Kemencésház (a parkoló melletti fehér házikó) süteményébe, ami annyira omlós, kellemesen kakaós tortát kínál, hogy itt bizony a szerelem örökre szól. Ha viszont tartalmasabb étekre vágyunk, akkor sem hagy minket cserben a piac, hiszen a kalóriaszegény fogalmat nem ismerő házias ételek sora vár minket, amit a fákkal övezett belső udvar árnyékos helyein egyből el is fogyaszthatunk. A piacon a régiségekből sincs hiány, számos antik bútordarab keresi gazdáját és végső helyét az otthonunkban, ha igazi vintage hangulatra vágynánk.
A nyárnak még koránt sincs vége – használjátok ki az utolsó hétvégéket, fedezzétek fel, hogy milyen ékszerdobozok várnak Rátok itthon is, és töltődjetek fel ebben a mesés környezetben, hogy hiányérzet nélkül vághassatok bele az őszbe.
Con amore,
Zsófi
(LZS kerámia:)
(Káptalantóti Kemencésház: )
(Stibernik József, békebeli cukrászmester: )
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése