A blog tekintetében egy újabb csendes időszak áll mögöttem. Ugyanakkor azon túl, hogy a külvilág felé a némaság uralkodott, belülről ordítani tudtam volna. Sokszor túlságosan nehéz párhuzamos úton vinni a kötelezettséged és a hobbid, és nehéz a céljaidra koncentrálni, ha az egyik üti a másikat. Ahogyan azt eddig már sokszor megénekeltem, minden nyáron és télen egy időre mellékvágányon halad az oldal írása, a főszerepet pedig ebben az időszakban az egyetem játssza – ez pedig letaszítja a többi szereplőt a színtérről. Lassan végzős joghallgatóként és főállású maximalistaként az elmúlt időszakban hol a magammal szemben felállított elvárásokkal, hol pedig a pihenésre összpontosítással és aktív nyaralással tarkított út után végre megérett a helyzet arra, hogy a blogot újra feltornásszam a régi kerékvágásba, és elérjem, hogy ugyanúgy, sőt jobban pulzáljon, mint eddig.
Az íráshoz való visszatérés ugyanakkor nem ment olyan könnyen, mint ahogyan arra számítottam. A tömérdek magolás és éjszakázás után a monitor világító fénye volt az utolsó, amivel szembe tudtam nézni. Kintre vágytam, sétára a metró helyett, szakácskönyvekre a tankönyvek helyett, arra hogy végre kilépjek a májkrémes kenyér kontra párizsis zsömle égisze alól és a kreativitásomat a konyhában éljem ki. Újra. Szerettem volna időt szánni magamra és a körülöttem lévőkre, és szerettem volna kitörni az elmúlt időszak korlátai közül. Ezekkel a vágyakkal a csomagomban nehéz volt írnom a mindennapjaimról, ahelyett, hogy élném azt. Most viszont teljes gőzerővel visszatértem – új tervekkel és álmokkal, amiket egy-egy mondat erejéig már korábban is említettem. Azon leszek, hogy ezek célba érjenek, és hogy sikerüljön kiérdemelnem a bizalmatokat, amiért Ti is az életem részeivé váltatok; ezért pedig nem győzök elég hálásnak lenni.
A mai bejegyzés rendhagyó az elmúlt időszak blog-palettáján, elvégre egy magára valamit is adó blogger a nyár folyamán minimum egyszer fejet hajt a fesztivál szezon előtt és megemlékezik róla egy-egy szett erejéig. Még a bloggerek egy másik csoportja – a maradék egy százalék, melynek én is oszlopos tagja vagyok, úgy evickél át ebben a pár hónapban a rojtok, crop topok, kimonók, bakancsok nélküli szettjeiben, mintha az ország olyan aprócska településének határai között élne, ahol az egyetlen fesztivál a falunap. Bűneim közé tartozik, hogy nem szeretem a fesztiválokat, van valami az ottani tömegben, ami kissé sem vonz, noha alapvetően ki vagyok békülve minden olyan zenés-táncos rendezvénnyel, ahol emberek sokasága gyűlik össze, főként, ha még enni is lehet. Így azzal nyugtatom magam, hogy még nem kell papír arról, hogy antiszociális vagyok, noha minden bizonnyal velem lehet a baj, ha Magyarország fél lakossága ott tombol.
Akárhogy is, magamhoz híven – a következő fesztivál kapujában olyan szettet hoztam, amit még véletlenül se vegyetek fel, ha ilyen célból indultok szórakozni. A nyár eddigi részét szinte kizárólag fehérben töltöttem, ha névtábla lett volna a ruhámon, még ügyelni is elmehettem volna. A másik kizárólagosságot kiérdemlő darab ez az arany Birkenstock papucs, amiről már rég álmodoztam. Négyszer voltam bent az üzletben megpróbálni, majd háromszor jöttem el úgy, hogy nincs szükségem arra, hogy két lábon járó giccs legyek. Nagyon idegenkedtem az arany színtől, túlságosan idegennek tartottam ehhez a fazonhoz, arról nem is beszélve, hogy annyira visszaverte a fényt, hogy tíz perc alatt képes lettem volna vele napenergiát termelni. Az üzletben tett negyedik látogatásnál viszont már határozottan vágytam rá, hogy megvegyem – és talán ennyi alkalom után az eladók is. Meggyőztem magam, hogy a márka tudhat valamit, ha már 1774 óta a piacon van, igaz az elmúlt bő kétszáz évben sokat nem költhettek az új formatervezésre. Mindazonáltal igazam lett, a kezdeti szkeptikusság után hamar ráébredtem, hogy megannyi szettel működőképes, és viszonylag rég volt már cipő a lábamon azzal a tudattal, hogy a talpam is hálás a választásért. Így azóta még egy okkal többet gyűjtöttem össze, hogy igenis megéri néha kihagyni egy-egy megállót és gyalog menni tovább – ha másért nem is, legalább azért, hogy a nyár utolsó hónapjának napsugarait magunkba szívjuk a következő egy évre. :)
Con amore,
Zsófi
Az íráshoz való visszatérés ugyanakkor nem ment olyan könnyen, mint ahogyan arra számítottam. A tömérdek magolás és éjszakázás után a monitor világító fénye volt az utolsó, amivel szembe tudtam nézni. Kintre vágytam, sétára a metró helyett, szakácskönyvekre a tankönyvek helyett, arra hogy végre kilépjek a májkrémes kenyér kontra párizsis zsömle égisze alól és a kreativitásomat a konyhában éljem ki. Újra. Szerettem volna időt szánni magamra és a körülöttem lévőkre, és szerettem volna kitörni az elmúlt időszak korlátai közül. Ezekkel a vágyakkal a csomagomban nehéz volt írnom a mindennapjaimról, ahelyett, hogy élném azt. Most viszont teljes gőzerővel visszatértem – új tervekkel és álmokkal, amiket egy-egy mondat erejéig már korábban is említettem. Azon leszek, hogy ezek célba érjenek, és hogy sikerüljön kiérdemelnem a bizalmatokat, amiért Ti is az életem részeivé váltatok; ezért pedig nem győzök elég hálásnak lenni.
A mai bejegyzés rendhagyó az elmúlt időszak blog-palettáján, elvégre egy magára valamit is adó blogger a nyár folyamán minimum egyszer fejet hajt a fesztivál szezon előtt és megemlékezik róla egy-egy szett erejéig. Még a bloggerek egy másik csoportja – a maradék egy százalék, melynek én is oszlopos tagja vagyok, úgy evickél át ebben a pár hónapban a rojtok, crop topok, kimonók, bakancsok nélküli szettjeiben, mintha az ország olyan aprócska településének határai között élne, ahol az egyetlen fesztivál a falunap. Bűneim közé tartozik, hogy nem szeretem a fesztiválokat, van valami az ottani tömegben, ami kissé sem vonz, noha alapvetően ki vagyok békülve minden olyan zenés-táncos rendezvénnyel, ahol emberek sokasága gyűlik össze, főként, ha még enni is lehet. Így azzal nyugtatom magam, hogy még nem kell papír arról, hogy antiszociális vagyok, noha minden bizonnyal velem lehet a baj, ha Magyarország fél lakossága ott tombol.
Akárhogy is, magamhoz híven – a következő fesztivál kapujában olyan szettet hoztam, amit még véletlenül se vegyetek fel, ha ilyen célból indultok szórakozni. A nyár eddigi részét szinte kizárólag fehérben töltöttem, ha névtábla lett volna a ruhámon, még ügyelni is elmehettem volna. A másik kizárólagosságot kiérdemlő darab ez az arany Birkenstock papucs, amiről már rég álmodoztam. Négyszer voltam bent az üzletben megpróbálni, majd háromszor jöttem el úgy, hogy nincs szükségem arra, hogy két lábon járó giccs legyek. Nagyon idegenkedtem az arany színtől, túlságosan idegennek tartottam ehhez a fazonhoz, arról nem is beszélve, hogy annyira visszaverte a fényt, hogy tíz perc alatt képes lettem volna vele napenergiát termelni. Az üzletben tett negyedik látogatásnál viszont már határozottan vágytam rá, hogy megvegyem – és talán ennyi alkalom után az eladók is. Meggyőztem magam, hogy a márka tudhat valamit, ha már 1774 óta a piacon van, igaz az elmúlt bő kétszáz évben sokat nem költhettek az új formatervezésre. Mindazonáltal igazam lett, a kezdeti szkeptikusság után hamar ráébredtem, hogy megannyi szettel működőképes, és viszonylag rég volt már cipő a lábamon azzal a tudattal, hogy a talpam is hálás a választásért. Így azóta még egy okkal többet gyűjtöttem össze, hogy igenis megéri néha kihagyni egy-egy megállót és gyalog menni tovább – ha másért nem is, legalább azért, hogy a nyár utolsó hónapjának napsugarait magunkba szívjuk a következő egy évre. :)
Con amore,
Zsófi
top:H&M | nadrág: Zara | táska: Furla | papucs: Birkenstock
óra: Michael Kors | karkötők: I AM, Aldo, Shein
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése