BRUNCH

Megszállottként rajongok a laktató reggelikért, így különösen az ebéd és a reggeli szerelemgyerekeként megjelenő brunch lakomákért. Az eddigi írásaim alapján nem titok, a konyha az egyik szerelmem, az evés pedig a szenvedélyem. Bárhol, bármennyit. Mindez ellenére azonban hazudnék, ha azt állítanám, hogy olykor-olykor nem férkőzik be a "soványnak kell lenni" közfelfogás a mindennapjaimba – így a konyhámba is. Elfogadni ezt könnyű, megtartani már nehezebb. Noha sosem tudtam, hogy magamnak akarok-e megfelelni vagy az engem körbevevőknek, de úgy éreztem, a 21. század elvárása, hogy ráálljak azokra az ételekre és hozzávalókra, amikről mindenki elhiszi, hogy ennél egészségesebbet még nem termett a föld, holott nyilvánvaló, hogy egy műanyag burokban kreált trendhullámról van szó, melynek keretein belül elhitetjük magunkkal, hogy a gyomrunk csak azt fogadja be, amit a paleolit kor emberének szervezete, vagy hogy a szénhidrát napjaink nagy ellensége. Relatíve tehát megtagadunk magunktól olyan alapanyagokat, amelyek nélkül nem lehet ízletesen főzni, és mindezt azért, hogy eleget tegyünk napjaink ideálképének – na meg az ősemberének, ahogy az új mozgalom hirdeti.
Természetesen fejet hajtok azelőtt, aki képes az egészségtudatos táplálkozás érdekében lemondani bizonyos alapanyagokról és van ereje ahhoz, hogy csukott szemmel elmenjen egy cukrászda mellett, ugyanakkor nem tudok azonosulni azzal, hogy valaki úgy éljen le egy életet, hogy mindennap csak egyhangúsággal fűszerezett, minimális kalóriatartalommal rendelkező fogás kerüljön az asztalára. Hiszek abban, hogy az étel nem csak létszükséglet, hanem a hétköznapok apró művészete, ami csak akkor tud kiteljesedni, ha annak megadjuk a módját. Így a magam részéről imádok órákig pepecselni egy-egy fogás fölött, szépítgetni, formázni, ízesebbé tenni, ami remélhetőleg nem csak engem, hanem azokat is boldoggá teszi, akiknek azt készítem. Imádok kis lángosos helyekre járni, nagy tésztalakomákat tartani a barátnőkkel, a nagyszüleimnél elfogyasztani a vasárnapi ebédet, és élvezni, hogy olyan ízek találkoznak a tányéromon, amik megteljesítik a teljes összhangot a legegyszerűbb vagy épp legnemesebb hozzávalók között. Lehet, hogy nem én vagyok a lányok között a legvékonyabb és biztos, hogy nem is a legegészségesebb, viszont vitathatatlanul azok közé tartozom, akik teljességgel tudják élni az életet.
Az én "teljességem" szerves része – ahogy azt a bejegyzés elején említettem is – a jól elkészített, és az ebédet is kimerítő reggeli, azaz a brunch. Legyen ez otthon vagy egy elegánsnak és kifinomultnak mondható reggelizőhelyen, de szeretem megadni a módját – elvégre is ha már villásreggeli, akkor az legyen is méltó az elnevezéséhez.
A kedvenc főszereplőm a reggeli előadásokban a tojás, így ebben a bejegyzésben a franciák egyik különlegességét, az oeufs en cocotte-t készítettem el.

Hozzávalók 2 adaghoz:

•  2 tojás
• 4 szeletnyi camambert
• 4-5 szelet bacon
• 4 evőkanál főzőtejszín
• 2-3 szál újhagyma
• só
• bors
• vaj

Az előkészületet a szuflés edénykék alapos kivajazásával indítom, majd előmelegítem a sütőt 200 fokra. A hagymát egy kevés vajon megfonnyasztom, a bacont pedig kis cikkekre darabolva megpirítom. Ezt követően összeállítjuk a hozzávalókat: az edények aljára helyezem a 2-2 szelet camambertet, majd egyenletesen elosztom a megfonnyasztott hagymát és a bacont, amit majd a tojás követ. Az utóbbit érdemes először egy kis pohárba beleütni, majd onnan a szuflés formába áttölteni, vigyázva arra, hogy a tojássárgája szépen egyben maradjon. Végül "védőpajzsként" 2-2 evőkanál főzőtejszín jön, amit óvatosan a tojásra kanalazok. Sózom, borsozom és belehelyezem egy magasfalú tepsibe, amit a formák feléig megtöltök forró vízzel. A sütőbe téve 10 percig sütöm. Az oeufs en cocotte akkor tökéletes, ha a tojásfehérje fehérré válik a sárgája pedig krémesen lágy marad.
A lehetőségek tárháza ezentúl végtelen, ki mit szeret, azt rak bele alapon. Remekül mutat például spárával is, de példának okáért barátnőm pesztóval koronázta meg. Kísérletezzetek bátran!

Jó étvágyat,
Zsófi